1997-ben, Kopándi István (www.kopandi.hu) grafikusművész barátommal közösen megjelent kötetünk versanyaga.
Hamarosan a grafikák is láthatóvá válnak. A kötet 25 versből és 25 grafikából áll.
Felismerés
Kereszted tövében állok.
Elmémben ragyog
- fény.
Bár bőneim terhével járok
általad vagyok
- lény.
Kiáltás
Szürke égbolt, kihunyt csillagok.
Így kiáltok: Uram, én itt vagyok!
Ergo sum…
Uram, mit Tőled kaptam: élet.
Így harcomat harcolom: élek.
S rettegve rettegek: félek.
Csak benned remélek.
Ahol most vagyok árok,
Hol bűneim sarában járok.
Tehozzád kiáltok: várok.
Várok Rád: hiszek.
Csak benned remélek.
S rettegve rettegek: félek,
Harcomat harcolom: élek.
Uram! Tőled kaptam LÉTET!
Signum
(Pilinszky Jánosnak)
Tátongó seb a világ.
S rajta a pecsét:
- én vagyok.
Szüntelen
Szívem csordultig éjszakával.
Oly egyedül vagyok.
Szüntelen kereslek
én Uram, Istenem!
Tudat
(N. L. G – nak)
Homlokomon átfutó
tűzvörös fájdalom:
ráncok.
Elkövetett és
elkövetetlen
bűneink:
láncok.
Ima
irgalmazz
Uram!
irgalmazz
mert kihúzom szögeidet
s helyükre újakat verek
irgalmazz
Uram!
irgalmazz
Magamra maradtam…
(Utassy Józsefnek)
Magamra maradtam.
Istennel,
S bűneimmel.
Alku
keresztem: nagy és durva
bűneimért lett kialkudva
Pólusok
sokszor bal lator vagyok.
hints meg, Uram, izsópoddal
s máris a jobb vagyok
Elvesztett kegyelem
Az éjszaka csendjében,
mely bezár magába,
az elhalt csecsemőkre
lesnek,
már nem
hisznek.
Fetrengnek gyötrődve.
Újra és újra.
Örök körforgás.
Így állunk kivettetve…
Káin
Megvetés, gyűlölet.
Felfedték bűnömet.
Bosznia
Lángoló falvak, városok.
Orvlövész, s halálvámosok.
Kifordult belek és rémület:
Huszadik századi őrület.
Napjaink
Napjaink mint könnyű fecske
röppennek el ezerszerte.
Fecske cikáz
- létvillanás.
Súlyos jószagú reggel.
Én fel sem kelek.
Az ágyban tespedek.
Megüli a levegőt:
- megraboltuk az időnk.
Virradat
Meredező, szürke
kéményregeteg.
Kihalt utcák,
s göcsörtös kezek,
melyektől egy kicsiny
láng
feldereng.
Hajnalodik…
Évszakok
Au revoir -
köszönt a nyár.
Megjözz az ősz -
a vén piperkőc.
Most csend honol a tájon.
Levél sincs a fákon.
Majd elűzi a telet -
a szépséges kikelet.
Megláttalak
(K. K – nak)
Fojtott cédrusaim közé,
s magányom kövei mögé
besüt a nap.
Megláttalak…
Szerelem
Feloldott magány.
Társas ütközet.
Kedvesemnek…
(Cs. V – nak)
mély
fémfényű szürke
szép szemeidben, Édesem:
csodálatos csillogó csengők
csilingelnek csendesen.
Míg e csodás
muzsika szól, én fáradt
testem s lelkem:
megpihen.
Pillanat
csókból fonok
- gyöngysort
nyakad köré.
s kóbor, konok
- régvolt
magam dobom
- lábad elé
Veled
testünk hullámzva égő máglyáján
meghalni édes igézet
s szerelmünk megpecsételt hajnalán
a felsejlő ősidézet:
-„…s köztük legnagyobb a szeretet.”
Két karod átfon
Hajad csillagörvény,
földrehullt álom.
Két karod átfon,
s szemed mélyvizű tó.
Ajkad rubinvirág,
hol bújik játékos nyelved.
Kezemben két kerek melled:
kinyílt jázminvirág.
Bőröd selymes,
hasad feszes,
lábad kulcsol,
öled lüktet:
magába zár.
Parázna áhítat,
mely átitat,
s égig emel.
Nélküled
(V. A – nek)
„Maradj velem, mert beesteledett.”
(Szabó Lőrinc)
Nélküled!?
- nélküled
csont és bőr vagyok.
Lelkem harangját
nem kongatják angyalok.
S a fölöttünk
összebújt csillagok
vacognak az éjben.
Míg alant a mélyben
zakatol minden:
- a tegnapok,
s a holnapok.
Reménytelenül
Meddő salak jő a szánkból,
még Isten se tartja számon.
Felesleges s keserű a beszéd.
Mosolyfakadástól-
- könnyfáradásig.
Mióta
Mióta elmentél?
Az éj mindig sötét.
A reggel nagyon hideg,
s én félek nélküled.
Még álmaim is álmatlanok
- csak vágyaim ugyanazok.